Első történet

Huszonnégy voltam a párom pedig huszonhét, amikor megismerkedtünk. Túl sok közöm nem volt még a főzéshez csak amennyit otthon édesanyámtól láttam. A hangsúly itt a “láttam” szón van 🙂 Ki voltunk szolgálva ő is és én is, szüleink minden nap főztek ránk ezért nem volt égetően fontos, hogy megtanuljam.  (ekkor már megvolt a nagy fiam) Összebútorozás után, hamar megszületett, nekem a második de közös első fiunk és igazából ez az a pont amikor eldöntöttem, hogy márpedig én főzni fogok! Hozzá tartozik a történethez persze az is, hogy a terhességem alatt a párom mindenből a legjobbat szerette volna megadni nekem. Ezért minden nap kötelező volt legalább 2 fogásos és meleg ebédet ennem. Valljuk be! Sokan rendszertelenül és össze vissza étkezünk. Semmi baj, ebbe a csoportba tartoztam én is nagyon sokáig. Sőőőt! De erről jobb ha hallgatok 😛  Voltak napok, hogy meleg étel egyáltalán nem került a számba. Gyümölcsön éltem szinte. Szóval minden nap önkiszolgáló étterembe mentünk és minden nap gazdagabbak lettünk egy-egy új tapasztalattal is. “Na ide többet nem jövünk mert olyan hasmenésem lett tőle, hogy…” De mivel a városunkba nem sok önkiszolgáló étterem van, valamikor később ismét ott kötöttünk ki, persze ugyan azzal a tapasztalattal mint előtte.  Egy másik helyen a gyomrunk nem bírta az ételt, a harmadik helyen rosszul főztek és még ki tudja mik voltak.  A saját (külön a szülőktől) család, a rossz tapasztalatok, és a születendő kisfiunk hatására, tehát kezembe vettem a fakanalat. Összeszedtem minden addigi tudásom, vizuális emlékem és nekifogtam. Voltak persze mellényúlások, de azok velejárói tulajdonképpen mindennek, amibe csak bele kezdünk. Ez több mint 15 éve történt, de egy- egy időhiányos, újat próbálok főzni napon még én is szoktam rontani. Ilyenkor csak ennyit hallok a fiúktól: “azt hittük eszünk is valamit nem csak elásunk”!